Ne ámítsuk magunkat, a kultúránkban most kezd hagyománnyá válni az eljegyzés angolszász módja. Nem volt ennek semmiféle jelentősége a feudalizmus évszázadaiban, ugyanis ahhoz, hogy egy nő férjhez mehessen, hozománya határozta meg azt hogy kivel és miképpen köt házasságot.
Nem volt abban az időben jellemző a szerelmi házasság. Sok féle tündérmesét olvastam hasonló blogokon Ámor és Kupidó gyémántvégű nyiláról, szórakoztatóak. A mi hagyományainkat a kereszténység, azon belül is a katolikus házasságkötés alakította, a folytonosság: “a holtodiglan -holtomiglan” jegyében, egy pár arany karikával megpecsételve.
Az biztos, hogy a reformkortól, a polgárság fejlődésével mind gyakoribbá válik a jegyajándék
(a jegyesek egymásnak ajándékot adnak. A fiú rendszerint az édesanyja gyűrűjét, a leány meg bármit). Persze ez nagyon leegyszerűsített, hisz a magyar parasztság életében eme jeles esemény, színes, vidékenként változó szokásai, gazdag népművészeti értékeket hagyták ránk de nem az ötvösség terén.
Na de örüljünk, hogy a magyarságot ma már nem nyomja török, osztrák, orosz. Messziről indultunk s hogy ma itt tartunk nemzetünk érdeme, jól élünk és hódolhatunk az eljegyzések divatos, angolszász módjának, miszerint a fiú térden állva kéri meg kedvese kezét, nyitott ékszerdobozt nyújtva felé, a lány pedig majd’ elalél a gyönyörűségtől. Áh milyen romantikus…